A falusi élettel összefüggő szájhagyományok

Furta szinte kizárólag agrárjellegéből fakadóan a népi hagyományok és szokások is ehhez a tevékenységhez fűződtek. Ismeretes, hogy a mezőgazdasági munka mindig ,,idényjellegű” volt. Azokban az időkben, amikor még minden betakarítási munkát kézzel végeztek és a rendelkezésre álló rövid idő miatt, nagy szükség volt a közös összefogásra, a ,,kaláka” munkára, hogy mielőbb elvégezhessek a sürgető feladatokat. Az időjárás soha nem volt tekintettel a mezőgazdasági munkák állására, mindig a gazdálkodónak kellett az időjáráshoz alkalmazkodnia. A nagyobb létszámú családok hatékonyabban tudtak dolgozni. Ahol viszont kevés volt a munkáskéz, ott összefogtak családtagok, szomszédok, barátok és ismerősök.

Az aratást aratópárokban, nagyobb helyeken ,,bandák”-ban végezték. A nyomtatás időszakában is több embernek adott munkát a ,,szűrű” (szérű) rakása, forgatása, a lovak hajtása, a szem sepregetése, szelelése, később a rostálása. A cséplőgépnél is 19-21 fő dolgozott együtt.

A kukorica- (tengeri) törést is rokonok, ismerősök összefogásával végezték. Régebben a kukoricát csuhástól törték le, szekerekkel szállították haza vagy a tanyások, a tanyaudvarba rakták le és este összegyűltek ,,tengerit fosztani”. Ebbe a munkába nagy élvezettel kapcsolódtak be a gyerekek és a serdülő korban lévő fiatalok is. Az ilyen társas munka ugyanis soha nem volt egyhangú. Több generáció dolgozott együtt. A tapasztalt gazda megmutatta a jövőbeni magnak milyen csöveket tegyenek félre. Ezekről nem kellett letörni a csuhát, mert utánaérés céljából párbaktöve felfüggesztették a tornác elejére, később a ,,kokasüllőre”. Az apróbb ,,csömbök” és foghíjas csöveket külön rakták, azokat hamarabb feletették a disznókkal és az aprójószággal. Ha valaki üszkös csövet talált, csendben maga mellé rejtette, később, a fosztás vége felé, amikor már játékra került sor, ,jajj, de szeretlek” mondással bekente vele kedvese, barátja arcát, vagy ,,bajuszt” húzott neki, mire a többiek jót nevettek. A gyenge húsú, zsenge kukoricát szintén félredobták, ha égett már a tűz, hogy némi világosságot adjon, ha nem volt holdvilág, nyárson megsütötték. A meleg sült kukorica csemegének számított. Az így megfosztott, megválogatott kukorica került a góréba, vagy fel a padlásra.

Az idősebbek szóval tartották a fiatalabbakat, régi históriákat, katonatörténetekkel vagy mondákkal. A már rég meghalt Harsányi István így írt erről visszaemlékezéseiben:,,Szerettük Harsányi nagyapánk elbeszéléseit a régi juhászéletről, a nagy téli időkről, a farkascsordákról. Mi már a farkast csak hírből, vagy mesekönyvből ismertük. De nagyapáink gyerekkorában még a faluvégén a Tóthék udvarára is bemerészkedtek.

Ez a ház pedig az én gyermekkoromban hozzánk az ötödik ház volt. Akkor is ez volt a szélső ház. Egyik éjjel az asszony kiment az udvarra. A juhakol a lakóház végében volt, annak az ajtaja előtt ólálkodott egy farkas. Mikor az asszony meglátta, sikoltva szaladt a pitvarba. Mire a férje puskát ragadott, de akkorra mar a farkast a kert végén lévő nádasba üldözte a nagy házőrző kutyája. A házőrző kutyák nyakába széles szögekkel vert övet kötöttek, hogy a farkas ne tudja megfojtani, mert a farkas leginkább nyakánál fogva szerette a kutyát elharapni.”

Ugyancsak Harsányi István adatközléséből ismert az, hogy mikor a falusiak a régi nagy téli időkben hosszabb útra úgy indultak el szánnal, egy ,,hitvány lovat” mindig a szán mögé kötöttek. Ha a farkascsordát csengővel, lánccsörgéssel, vagy tüzes csóvák dobálásával sem tudták elriasztani, a szánhoz kötött lovat eleresztették, a farkascsorda prédájára.

Kedvenc története volt a visszaemlékezőnek a bivaly-bikának a farkascsordával vívott küzdelmét megörökítő, még a nagyszülőktől hallott elbeszélése is. Az általa előadott történet szerint

„…gyermekkorában egy urasági tanyán laktak. Az uraság sok bivalyt tartott, köztük bikát is. A bika azonban olyan vad volt, hogy meg telire sem lehetett az istállóba kötni. Bántani senkit nem bántott, de megfogni nem hagyta magát. Nappal a kazlak között éldegélt, éjszakára pedig egy szalmakazalba furta be magát, ott aludt, de úgy, hogy a kivájt lyukba mindig farral húzódott be. Egy hideg téli, holdvilágos éjszakán nagy farkascsorda üvöltésére ébredtek fel. A kutyák vonyítottak, a farkasok üvöltöttek, kimenni senki nem mert, az egész cselédség az ablakból nézte, amint a bivaly egyik farkast a másik után ölti szarvára és dobja fel a levegőbe. Soká tartott a bika és a farkasok viadala. Míg végül a bika annyira kijött a kazalból, hogy egy farkas a tarkójára ugrott. A bika ijedtében kiugrott a kazalból, alig néhány lépést tett, amikor a farkasok a hasát felszakították és felfalták. Reggel mar a cselédség csak a csontjait és az összetépett bőrét találta.” (Harsányi J. 1976. 7.)

A betyárvilág történéseit mindig nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatták a falusiak, főleg amelyik valamilyen formában kötődtek Furtához. A Tolvajsziget nevű határrészben történteket a falusi öregek nagyjából egyformán ismerték, úgy ahogyan a helyi hagyományok ismeretében Osváth Pál is megírta 1875-ben: ,,A Kutas mellett Komádi felé vagyon egy sziget, melyet tolvajszigetnek hívnak azért, mert a Rákóczi kuruc világban, vagy annak elmúlása után, támadtak egynéhány tolvajok, kik tolvajkodni jártak, kivált az úton járókat fosztogatták és az Észi erdőben Komádi felé határrész Furtán - a szerk.) lappangottak, a mely erdő el pusztult és nagy szárazság lévén, a vármegyét reájok kicsődítették és őket meg is fogdostak, fegyverrel mentek reájok, de azok is fegyveresek voltak, abba a szigetbe vitték őket, ott agyon lövöldözték. Azt mondták a tolvajok, ha tudták volna, hogy ez lesz a kimenetelük, olyan könnyen nem adták volna meg magukat. Ilyen nótájuk maradt emlékezetben:

A Sárrét mellett tizenkét katona;

Kiknek kapitánya, híres Borbély Gyurka stb.

1765-ben meg meglátszottak a temetkezések.” (Osváth P. 1875., 1996. 228.)

Mások Lengyel Gyurkának említik a kapitányt, és szerintük elvadult kuruc vitézek voltak az emberei akik a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot lezáró ,,szatmári békekötés” után bujdosókká lettek

Igen sok betyártörténet és egyéb izgalmas, ,,fantáziadús” elbeszélés járt szájról-szájra. Ezek előadására a betakarítás utáni hosszú őszi estéken bőven akadt alkalom, hiszen ha a kukoricafosztással végeztek az egyik helyen, másik este már újabb udvaron folytatták a munkát.